Kis Zoltánnak a nagyapja és az apja is fazekas volt. Vásárhely legidősebb fazekasmestere nemrégiben töltötte be a nyolcvanötödik életévét. Elmesélte: a Széchenyi téri házát az 1948-as szilvatermésnek köszönheti, ugyanis amikor kiderült, hogy rekordtermés várható, 13 ezer lekvárosbödönt készített, amiért 15 ezer forintot kapott. Ebből vásárolta meg a házát. 

– Már gyermekkoromban ott lábatlankodtam a műhelyben, gyúrtam az agyagot, majd amikor kijártam a hatodik osztályt, beálltam dolgozni édesapámhoz. 1939-ben szabadultam fel, a mestervizsgát 1942 nyarán tettem le, s még decemberben kiváltottam az ipart. Az Érsek utcai műhelyben nem díszes majolikákat, hanem egyszerű parasztedényeket gyártottunk, mert azokra hatalmas volt a kereslet. A kereskedők mindent azonnal elvittek tőlünk. Akkoriban kezdték Újvároson a díszedényeket is gyártani, ám azokra akkor még jóval kevesebb volt a vevő – mondta a nyolcvanötödik életévét nemrégiben ünnepelő Kis Zoltán. A rendkívül jó kedélyű mester elmesélte, hogy régmúlt időkben a cserepesek még a Kossuth téri piacon árulták a portékájukat, s édesapja placca mellett árult Vékony Sándor, aki a díszes majolikákat kezdte készíteni. 

Egy lett a két s-ből Kis Zoltán édesapja, Kiss Sándor még két s-sel írta a nevét, ahogy azt a nagypapa és felmenői is. A mester kapuján még két s-sel, ám a mesterlevelén és minden iratán már csak egy s-sel szerepel a neve. A mester elmondta, hogy amikor a zsidótörvények idején igazolni kellett a család felmenőinek származását, az egyik hivatalnok hagyta el a vezetéknevük egyik betűjét, s lettek a Kissek Kissek.

– Szinte megszakítás nélkül dolgoztam, s ha nem jön közbe a háború, az életem is zökkenőmentes lett volna. Csakhogy a háború alatt behívtak katonának, s híradósként megjártam az orosz frontot. Majd amikor visszavonultunk, kiképző lettem, végül Németországig, Oldenburg városáig menekültünk az oroszok elől. Végül angolok fogtak el bennünket, s csak 1946-ban engedtek haza. 

Kis Zoltán idehaza ismét a korong mellé ült az Érsek utcai családi műhelyben, s 1949 szeptemberéig ott is dolgozott. 
– A mostani, Széchenyi téri házamat előrelátásomnak és az 1948-as bőséges szilvatermésnek köszönhetem. Ugyanis amikor kiderült, hogy rekordtermés várható, nekiálltam lekváros bödönöket gyártani. Tizenháromezret tettem fel a padlásra. Lett is rá kereslet, összesen tizenötezer forintot árultam ki belőle. Ezt a kis házat 10 ezer 500 forintért adták el nekem annak idején – mondta a mester.

Noha a kis fazekasműhelyeket nem államosították, nehéz idők jöttek a mesteremberekre a háború után, ugyanis elvették a cserepeket felvásárló kereskedők iparengedélyét.
– Akkor döglött meg a szakma, s kellett másból megélni. Én például szarvasmarhákkal kezdtem foglalkozni, teheneket tartottam, tenyészbikáimmal pedig országos versenyeket is nyertem. A fazekasság mellett egészen 1975-ig foglalkoztam állatokkal. Közben öt és fél évig a fővárosi majolikagyárnak is dolgoztam, én meóztam a termékeiket.
Kis Zoltán hatvan év után, 2002-ben adta vissza az ipart, s azóta csak kedvtelésből ül vissza néha-néha a korong mellé.

Forrás: www.delmagyar.hu