1928-tól faszobrász tanuló, közben az Iparrajziskolába járt, mesterei: Fülöp Elemér, Ohmann Béla, Bouche. 1930-tól rendszeresen mintázott. 1937-1939: Párizsban tanult, École des Beaux-Arts; bekapcsolódott a francia munkásmozgalomba, a Francia Kommunista Párt tagja lett. Hazatérte után 1940-ben részt vett a Szocialista Képzőművészek Csoportja újjászervezésében, annak egyik vezetőségi tagja, az 1942-es, betiltott Szabadság és Nép kiállítás egyik szervezője, résztvevője volt. 1942-ben büntetőszázaddal Újvidékre, majd Ukrajnába került, ahol hadifogolyként Krasznogorszkban az antifasiszta iskola politikai megbízottja lett. 1946 őszén tért vissza Magyarországra, sokoldalú közéleti tevékenységet fejtett ki, tagja lett a Képzőművészek Szabadszervezetének, 1946-1948: Magyar Állami Szénbányák (MASZ) kulturális osztályának vezetője s a bányavidéki vándorkiállítások szervezője volt. 1948-ban részt vett a Képző- és Iparművészek Szövetségének megalakításában – annak később elnökségi tagja, első párttitkára -, majd 1949-1950-ben a Képzőművészek Szakszervezete és a Képzőművészeti Alap, valamint Lektorátus létrehozásában, a Művészeti Szakszervezetek Szövetsége (egykori MŰDOSZ) Központi Vezetőségének tagja haláláig. Kezdetektől tagja volt a Partizánszövetségnek és a Munkásőrségnek. A művészeti közélet jelentős személyisége, az I. Magyar Képzőművészeti Kiállítás szervezésének felelőse. Pályáját a munkásmozgalmi tevékenység és a művészi alkotás különös egybefonódása jellemezte. Művészi szemléletét, témavilágát munkás származása, politikai beállítottsága, a mindenkori elnyomottak iránti szolidaritás határozta meg. A szocializmusnak elkötelezett magyar szobrászat egyik legszervesebb oeuvre-ét megteremtő, következetes egyéniség, harcos forradalmár, aki az „ars militans” vagy a „politikus művész” típusát testesítette meg, csaknem teljesen egyedülállóan a magyar képzőművészetben. Szobrainak nyugtalan felületével, expresszív formavilágával a harmincas évek forradalmi romantikáját őrzi, melyek közül talán a legismertebbek a spanyol polgárháború megtorlását jelképpé formáló Spanyol anya (1937) című lendületes kisplasztikája, illetve a direkt szimbólumként értékelt, lépő csontvázat ábrázoló Fasizmus című domborműve. 1945 után rövid ideig a szocialista realizmus jellemzi, főként köztéri műveit, portréit. E politikai jellegű szoborsorozatokban ismét expresszív kifejezéssel (Koreai sorozat, 1952-1953) fogalmazta meg mondanivalóját. Politikai véleményét művészi eszközökkel tolmácsolta az „1956-os ellenforradalmat” felelevenítő sorozatában a pártállami rendszer ideológiájának szellemében. Nemzetközi hírnevet a vietnámi háború borzalmait megörökítő szoborsorozatával (1964-1965) szerzett. Kisplasztikai sorozatai kortörténeti dokumentumok, megrázó szellemű, egymás hatását erősítő drámai szobor-epigrammák, a csak rá jellemző epikus szobrászat csúcspontjai. 1956-tól a munkásőrökről több szobrot, plakettet készített. Legtöbb köztéri szobrát eltávolították.

„Életművében figyelme kitágulását követhetjük nyomon: Újpestről, szűkebb emberi és társadalmi környezetéből Párizs, s a spanyolországi hírek nyitják rá szemét és elméjét az események nemzetközi vonatkozásaira és léptékére, majd teljesedik ki a vietnami sorozatának mondanivalójával. Érett kori műveiben a hazai és nemzetközi események megformálása elválaszthatatlan egységet képez.” – írja róla lánya, Farkas Luca. 

Díjak/ösztöndíjak

1950, 1953 • Munkácsy-díj

1967 • Szocialista Hazáért Érdemrend

1969, 1975 • Munka Érdemrend arany fokozata

1971 • érdemes művész

1972 • Szakszervezetek Országos Tanácsa Művészeti-díj

1937-1939,1966 • párizsi tanulmányút

1967 • vietnámi tanulmányút.  

Forrás: artportal.hu