A Visztula sellőjéről sok legenda van. A legnépszerűbb így hangzik: egy nap a folyam mellett találkozott két fiatalember, egy férfi és egy nő. A férfit Warnak hívták, a lányt Sawának. Egymásba szerettek, s azon tanakodtak a parton ülve, hol telepedjenek le. Ekkor egy fényes sellő emelkedett ki a vízből, s szólt hozzájuk: maradjanak itt! A fiatalok hallgattak rá, megépítették a házukat, s az emberek kettejük nevéről kezdték el hívni a falut, így jött létre Warsawa. A történet másik fordulata szerint viszont egy halászt hívták Warsnak, a hableányt Sawának, s az ő nászukból születtek meg a település első lakói. (A valóság persze kiábrándítóbb: a város a nevét a XIII. sz. végi földbirtokosáról kapta, akit Warsz Ravicznak hívtak. És a sellő, mint a város jelképe, csak az XVII. sz. második felétől kezdve jelent meg fizikailag is a városban - iratokon, festményeken, szobrokon.)

E legendában a sellő szerepe még elég mérsékelt – csupán házassági tanácsadó volt, nem volt szüksége sem kardra, sem pajzsra. De teltek-múltak az évszázadok, s a Visztulában ott ficánkolt megint egy hableány – hogy örökifjún a régi vagy valamely leszármazottja, nem tudni. Ez gyönyörű énekkel örvendeztette meg a lakókat, viszont folyton galibát okozott a halászok hálója között, szóval, a helyiek szerették is, meg nem is. Hírül vette az ingyenkoncerteket a fejedelem, s parancsot adott arra, hogy rabolják el az uszonyos énekesnőt, hozzák az udvarába, csak neki daloljon. Ezt annyira nem bánták a helybeliek: tőrbe (azaz hálóba) csalták, s már vitték is őt a messzi várba. Út közben a sellő könyörgött fiatal foglárjának, Wojteknek: mentse meg, víz nélkül el fog pusztulni. Wojtek félt a büntetéstől, de a sellő megnyugtatta: ura nemsokára meg fog halni. A szabadságáért cserébe megígérte, hogy Varsót megvédelmezi. Wojtek végül szabadon engedte a rabot, aki boldogan merült alá a Visztulába. A fejedelem iránti hűtlenséget a fiú viszonylag olcsó megúszta, mert csak száműzetésre ítélték. De a sellő ott maradt a közelben, s hogy kifejezze hasznosságát és háláját, egy éjjel kétségbeesett éneket hallatott Varsó felé: rablók jönnek, hadak, talpra, emberek! A városiak felriadtak, visszaverték a támadást. Kimentek a folyópartra, hogy hálát mondjanak a sellőnek, aki azt megköszönte, aztán örökre eltűnt az emberek szeme elől. (Jobb az óvatosság, gondolhatta.) Pedig maradhatott volna, mert már a fejedelemnek sem jutott eszébe, hogy ujjat húzzon a polgárokkal, ugyanis, mint ahogy a sellő megjósolta, egyhamar meghalt.

Az mindenesetre látható, hogy a varsói sellőnek (aki lengyelül Syrenka Warszawszka) csak egyszeri szerepe volt a város történetében – az más dolog, hogy miután címeralakja lett, emléke adott bátorságot a sok támadást megélt városnak. Az utolsó megnyilatkozási formáját a Visztula partján (hol másutt?) láthatjuk, ha kilépünk a Kopernikusz Tudományos Központ nevű metrómegállóból, és a vízpart felé indulunk. A hely amúgy minden szempontból érdektelen – az egyetemi negyed parkja, mellette a Świętokrzyski híddal.

Az 1930-as évek közepén került elő a gondolat a sellő megformálásáról. Az eredeti terv szerint a folyó közepére akarták tenni az emlékművét, s 20 méter magasan, óriási, zöld üvegből, de ez meredek kihívás volt, ezért maradtak a hagyományos fémszobornál, amelyet Ludwika Nitschowa (1889-1989) alkotott meg. Vagyis egy nő – szobrászból nem sok ilyen volt. A szobor modellje Krystyna Krahelska volt, egy 1914-ben született néprajzszakos egyetemi hallgató. Nitschowa nem pontosan adta vissza modelljének az arcvonásait, mert nem akarta, hogy az emberek folyton megbámulják őt az utcán. Egyébként láthatólag nem törekedett túl nagy eredetiségre: a város címerében szereplő szirén alakját másolta le.

 

A mű 1939. június 29-én lett felavatva – Varsó megtámadása előtti utolsó pillanatban. Akár misztikát is láthatnánk a dologban, hogy Syrenka ismét akkor bukkant fel a városban, amikor nemsokára a legnagyobb szükség lett a benne megtestesülő harcos védelem szellemére.

A németek fura módon békén hagyták a szobrot. Túlélte a háborút, nem úgy a modellje: mert Krahelska, azaz fedőnevén Danuta 1944. augusztus 2-án halt meg, mint a Honi Hadsereg katonája: három mell-lövést kapott egy német bunker megtámadásakor. Sorsa bizonyítja: Syrenka ugyan lehetett költött alak, de Varsónak mindig is megvoltak a maga harcos, kardos, élő női hősei.

Forrás: https://hovamerre.blog.hu/2018/09/23/varso_egy_sello_tortenete