Az ebbárcák, vagy ahogy több helyen említik ebvédjegyek kialakulása az ebadózás bevezetésével jelent meg.

A 19. század közepétől a városok a veszettség elterjedésének megakadályozására és a kutyák garázdálkodásai ellen különböző „elővigyázati és oltalmi intézkedéseket” hoztak. Gyökeres változást az ebadó bevezetése, és a fémből készült védjegy alkalmazása jelentett. Buda városa 1868-ban döntött a kutyabárcák alkalmazásáról, Pest 1870-től védjegy, majd ebvédjegy néven jelentette meg bárcáit, Nagykanizsa pedig 1876-ban vezette be. Az ebbárca alapján tehát könnyen megállapítható volt a kutya tulajdonosa és egyben igazolta az adófizetést is. Azt azonban hangsúlyoznunk kell, hogy az ebbárca az esetek nagy többségében elsősorban nem az adó befizetésének volt a jól látható nyugtája, hanem a nyilvántartásba vételt jelentette.

A bárcák horgany- és rézlemezből, alumíniumból, ónból és cinkből öntési vagy sajtolási eljárással készültek. Az egylapúakat préseléssel, a mívesebb darabokat és a kétlapú érmeket pénzverési technikával állították elő. Anyaguk sokszor az „ebadó osztálytól” is függött: házőrző vagy foglalkozáshoz szükséges, I. osztályba sorolt kutyáké fehér, míg a „fényűzésre rendeltetett”, II. osztályba sorolt kutyáké sárga bádogból készült.

Az érmeken általában kutyafejeket, és egész alakos kutyákat ábrázoltak, valamint feltüntették az évszámot, helységnevet, adólajstromszámot is. Előállításukra nagyobb műhelyek szakosodtak, amelyek átvették egymástól a különféle motívumokat.

A múzeumban őrzött mindkét ebbárca rézből készült, viszont különböző időszakból származik (1888 és 1908), illetve az egyik Nagy-Kanizsa, míg a másik Zala Vármegye felirattal ellátott.